kariton: Libisch Károly dolgairól

DZSEZÜNNEP BERLINBEN – 1988.[i]

A cikk a Jazz című kiadvány részére íródott 1988 nyarán! Az anyag megjelenését Gonda János avval az indokkal hárította, hogy az újságban csak a magyar dzsez eseményei publikálandók. Bő félévre rá Friedrich Károly tollából viszont már lehozott hasonló fesztiválbeszámolót! Kissé furcsa volt ez számomra! A cikket minimálisan frissítettem, stilizáltam és lábjegyzetekkel láttam el 2018. II. 22.-én.

@@@@@@@@@@@@@@@@@@

Június 3-5.-én Kelet-Berlinben tartatták a JazzBühne Berlin rendezvényt. A három nap négy koncertjére a kelet-német rádió csábító programot ígért a Fridrichschtadtpalastba.

         A nyitóesten a Jazzorchester der DDR[ii] kezdett. A Conrad Bauer[iii] vezette nagyzenekar zenészei avantgárd irányultsággal próbálták megvalósítani „Conny” utasításait. A közönségriasztó produkció kollektív és egyéni (esetenként különben izgalmas) rögtönzésekből állt, de inkább csak szervezett és lélektelen, „csakazértis-szétfújom-a-hangszert” típusú kísérlet maradt. Az egésznek mindössze egy zenei eleme volt: a ráadásban – ugyanis a közönség nagy részének sikerült beadni mindezt – Helmut Sachse gitárjátéka és ezen keresztül a kollektív zaj mögé szerveződött ritmus felvillantott egy átgondoltabb, ihletettebb zenét.

         Szünet után Barbara Dennerlein[iv] (Hammond orgona) és Andreas White (ütőhangszerek) kettőse[v] kezdett. Az életteli, könnyed produkció felvillantott bennem egy emléket: amikor egykoron Rhoda Scott és Szabados György egy műsorban szerepelt… Végülis ezen az estén a közönségnek ez a párosítás tetszett, és Barbara tényleg bravúrosan játszott.

         A programot az osztott színpad[vi] másik felén az ADAMS-PULLEN négyes folytatta, majd zárta is a műsort (George Adams – tenorszaxofon, Don Pullen – zongora, Cameron Brown – nagybőgő és Lewis Nash – ütőhangszerek) modern szvinnel {modern swing}[vii]. Játékuk viszont nekem némi csalódást okozott: a zenészek arányérzékén és komolyságán elvérzett a zene, olykor felbukkant az unalom és a rutinblődli is. A rögtönzésekben persze Adams felvillantott néhány szép zenei taktust, de Pullen hamis játékát csak Brown rögtönzése tudta alulmúlni a zenekarban.

         A második nap krónikája délutáni koncerten, a HANNS-EISLER-POJEKT néven fellépő és csak az azonos című mű előadására szervezett zenekar fellépésével kezdődött. Műsorukon Eisler[viii] eredetileg a Fauszt-operájához[ix] írt zenei szövetének négy részlete lett összekapcsolva a Téli ütközet-szvit zenei törzsével. Rögtönzések és megkomponált részek, harmadik-utas dzsez és szabad dzsez {third straim jazz és free jazz} stílusú elemek; röviden ennyi volt a zenekar Hanns-Eisler-Project című műve. A nagyszerű, emberléptékű\központú mű Hannes Zerbe (zongora) alkotása. Rajta kívül a nemzetközi együttesben még William Breuker és Bernd Konrad (rézfúvós hangszerek), Hannes Kottek (trombita, kürt), Christian Radovan (harsona), Gerd Unger (gitár), Arjen Gartner (nagybőgő) Martin van Duynhoven (ütőhangszerek) és Lauren Newton (ének) szerepelt.

         A szombat délutáni berlini hőség után kellemes érzés volt este beülni a légkondicionált koncertterem kényelmes üléseibe. A kezdő csoport a CSEH-LENGYEL NAGYZENEKAR {CS/PL BIG BAND}, A Milan Svoboda vezette, parádés összeállítású zenekar volt. A nagy nevek mellett (Jiří Stivín, Zbigniew Namysłowski, Tomasz Sukalski, Jan Ptaszyn Wróblewski, Karel Růžička, Henryk Majewski) mellett a kevésbé ismertek is hangszerük mestereit sejtették! Műsoruk magvát a Supraphon kiadónál megjelent nagylemezük[x] anyaga képezte. A modern nagyzenekari dzsez kitűnő, élettelteli megszólaltatása, a zenei alázat, a jó összmunka és a szólók után már csak egy kérdés motoszkált bennem: lesz-e Magyarországon valaha is egy ennyire jó zenekar?[xi]

         Szünetben ismét virágzott az emeleti előtérben a nemzetközi lemezbörze, egy kis színfoltot vive a szünet egyhangúságába. Kár, hogy másnap – vasárnap - már árgus szemekkel vigyáztak a rendezők az üzletek megköthetelensére.

         A folytatásban a tehetséges fúvószenekar, a Volker Schlott vezette FUN HORNS aratott zajos sikert a hazai közönség előtt. Műsoruk látványos volt, de az ötleteik mögött nem volt mindig lélek. Ezért is tűnt számomra zenéjük iskolásnak, néhol unalmasnak is. Nevüket azért érdemes megjegyezni, mert néhány év múlva meghatározói lehetnek az NDK-beli avantgárd zenének[xii]: Schlott – alt- és  tenorszaxofon, Thomas Klemm – fuvola, Joachim Hesse – trombita és szárnykürt, Jörg Huke – harsona.

         A szombat este fénypontjaként a PARIS REUNION BAND fellépésére került sor. A modern dzsez néhány nagy neve: Nat Adderley (trombita), Woody Shaw (trombita), Nathan Davis (szaxofonok), Joe Henderson (szaxofonok), Curtis Fuller (harsona), Kenny Drew (zongora), Jimmy Woode (nagybőgő, Idris Muhammad (ütőhangszerek) jó hangulatot, örömzenét ígért. A megszólaló első hangok pedig már bizonyították is, hogy nagy muzsikusokat hallunk. Játékuk letisztult, rögtönzéseik átgondoltak voltak (utóbbiak talán túlságosan is, esetleg feloldottabb játékkal a „vájtfülűeknek” is több örömöt okozhattak volna!). Az ismert és kevésbé ismert darabok között természetesen elhangzott Nat Adderley Munkadala {Worksong} is.

         A hosszúnak ígérkező vasárnapi koncerten az OPUS 4 és Dan Mîndrilă (tenorszaxofon) kezdett. A hallott produkció – szabatosan összefoglalva! – egyszerűen rossz volt. Sajnos, a román zenekar által játszott darabokat nem lehetett felismerni (vagy alig-alig, mint Wayne Shorter: Lábnyomok) – amitől ez persze még lehetett volna jó is, de még a már nevet szerzett  Mîndrilănak is csak rutinimprovizációkra futotta, amit a néhol pontatlan zenekari kíséret sem emelt! (Ami igaz, igaz: olyan éles félrejátszások és unalmas menetek azért, mint amit az ADAM-PULLEN zenekartól hallottunk, azért nem voltak ebben a produkcióban; de szerintem Pullenék átlaga jobb volt!).

         Csalódást okozott nekem a SANDOVAL zenekar is. Azt még valahogy efogadom, hogy dzsezfesztiválon egy dzsezt (is) játszó muzsikus rak{rock}műsorral lép fel, főleg ha zenekara játéka eléggé intenzív és összetett, változatos (főképpen a hangzó színek és a dinamika), de az már kissé furcsa volt, hogy Arturo Sandoval belesült a rögtönzéséibe. Azt pedig végképp méltánytalannak tartottam a dzsezfesztiválhoz, hogy a biztos ráadás érdekében egy Elment a Lidi néni… típusú presszópoppal[xiii] zárják programjukat.

         A szünet után a VOCAL SUMMIT kezdett volna, de Miroslav Vitous autóbalesete miatt csak Urszula Dudziak és Leon Thomas vállalta a fellépést, Jay Clayton pedig hazament. Egy alkalmi zongoristával kiegészülve[xiv] szólókat, kettősöket, hármasokat hallhattunk tőlük. Urszula ének- és szintetizátor magánszáma nem csak érdekes, hanem zeneileg is jó volt, bizonyítva evvel különleges képessége mellett az elektronika emberközpontú alkalmazási lehetőségét is. Sajnos, a Leon Thomas által énekelt goszpel kissé hamisra sikeredett, de végülis kellemes estét köszönhettünk a három muzsikusnak.

         Ornette Coleman PRIME TIME zenekara számított a koncertsorozat betetőzésének. Sajnos, eltelt néhány perc addig, míg a csoport bejátszotta a teret (és hallójárataimat). Nekem csak a második-harmadik szám táján jött elő a döbbenetes erejű ős-zajból a zenei kompozíció, a szervező gondolat. Ekkorra tudtam kihallani végre valamit a két gitár, két basszusgitár, két ütőhangszeres keltette döngölt ritmus feletti földöntúli világból felszakadó kiáltásból. Coleman (alt- és tenorszaxofon, trombita, hegedű) társai e mágikus szertartásnál: Charles Ellerbee és Bern Nix (gitár), Al McDowell és Chris Wilker (basszusgitár), Denardo Coleman és Calvin Weston (ütőhangszerek) voltak.

         A szervező Kelet-Német Rádiót dicséret illeti a pontos lebonyolításért, a részletes műsorfüzetért, a jó hangzásért: azaz a zeneközpontú szervezésért. Példaképpen szolgálhat más gyakorlatot folytatóknak is, hogy a rendezvényt NEM a rendőrség „biztosította”[xv], és ennek ellenére (vagy éppen ezért!) válhatott ez a fesztivál a dzsez kelet-berlini ünnepévé![xvi]